Az Indy500 a világ egyik legnagyobb autósport ünnepe. Az idei verseny pedig kétségkívül megmutatta, hogy miért is az, és aki nézte, az sport történelmet látott. A Triple Crown három versenye közül számomra ez az igazi ékkő. Bár Monaco és Le Mans történelme is egészen elképesztő és szemet gyönyörködtető küzdelmek helyszínei vagy éppen tragédiák szemtanúi, de számomra tény: a három közül ez az a verseny, amely a legnagyobb presztízzsel bír jelenleg. Persze nem lehet összehasonlítani a három helyszínt, sőt a kategóriákat sem, hiába, hogy kettő is open wheel. Ilyen izgalmas végjátékot per pillanat csak a brick yard tud produkálni. Ez pedig kissé furcsa. Hiszen az IndyCar, mint sorozat nem éppen az aranykorát éli, ismerjük el. Népszerűségben már rég lenyomta a NASCAR az országon belül, Európában pedig sosem volt esélye az F1-el szemben. Bár nem lehet mondani, hogy gyenge a mezőny, azért pár problémára rávilágított Castroneves fantasztikus győzelme.

De nézzük sorjában! Dixon ismét nem bírta győzelemre váltani a pole pozícióját, bár ez ugye az Indy500-on nem éppen a legkönnyebb mutatvány. A boxutcában meg mintha valami láthatatlan elektromágneses örvény keringett volna, úgy pörögtek az autók. Értem én, hogy Stefan Wilson családneve nagyon jól cseng, és az apjának akart ezzel emléket állítani ő, valamint az Andretti Autosport. De tényleg ez a legjobb módja? Egy rettentő amatőr hiba miatt két, akár a végső győzelemre is esélyes versenyző hullott ki a küzdelemből Dixon és Rossi személyében. Bár mentségére szóljon, még a tapasztaltabb pilótáknak is gondot okozott idén a pit. McLaughlin még meg tudja magyarázni a tapasztalatlanságával, de hogy Will Power (aki egyébként remek versenyt futott addig), Hunter Reay és Silvestro is kisértetiesen hasonló hibát vétett, az már eléggé szemet szúrt.

Ha már az amatőr hibáknál tartunk… Szegény Graham Rahal versenyét egy rosszul rögzített kerék vágta a kukába. Rahal autója a falban, az elszabadult kerék pedig a szintén győzelemért hajtó Conor Daly autójának csapódott. Szerencsére senkinek nem lett komolyabb baja, még Daly autójának sem. Pedig nem kis ütést kapott az orrkúp, de a helyén maradt és csak felületi sérülést szenvedett. Azért ez egy olyan szemnek, ami inkább F1-hez szokott, elég elgondolkodtató jelenség. A második sárga zászló pedig Veekay és Herta győzelmi esélyeit is lenullázta.

A csak két sárga zászlót hozó verseny (ez is egy új rekord) utolsó harmadában pedig jött az igazi tűzijáték, az oda-vissza előzgetések. Két körrel a vége előtt azonban Castroneves úgy döntött, ideje eldönteni ezt a csatát és miután megint megelőzte Palou-t, már nem adott esélyt a spanyolnak az ellentámadásra. Ezzel pedig 2009 után ismét mindenki kedvenc brazil IndyCar pilótája kezébe került az a bizonyos tejesüveg. Ennél nagyobb különbség két győzelem között csak JPM-nek sikerült, aki 2005 után 2015-ben nyerte meg a versenyt.

Most pedig méltassuk egy kicsit a brazil legendát! Helio Castroneves neve ugyanúgy egybeforrt a Team Penskevel, mint Schumacheré a Ferrarival, vagy Sennáé a McLarennel. Valahogy sosem sikerült IndyCar bajnoki címet szereznie, négyszer is a tabella második helyén végzett. Viszont ha megkérdezünk egy IndyCar versenyzőt, hogy válasszon a bajnoki cím és az Indy500 győzelem között, nos, nem biztos, hogy az illető az előbbit fogja mondani. A jó öreg Helio pedig bevállalta, hogy pályafutása során először, nem a legendás Penske alakulattal áll rajthoz a versenyen, hanem a mindössze második idényét kezdő Meyer Shank Racing színeiben indul. Így az ő negyedik brickyardos győzelme csapata első IndyCar győzelmét jelentette.

A Pókember negyedik győzelmét aratta a legendás oválon, amivel a beérte A.J. Foytot, Al Unsert és Rick Mearst. Immáron ők így négyen a négyszeres győztesek és ezzel csúcstartók. Viszont Castroneves győzelme több szempontból is egyedülálló. 46 évesen, mindössze hat futamos idei szerződéssel (ez volt az idei első versenye csapatával), 21. Indy500-án. „Az öregfiúknak még mindig megy, szétrúgjuk a fiatalok seggét. Oktatjuk őket.” Ezzel a futam utáni kijelentésével pedig nem nagyon lehet vitatkozni. Főleg, ha azt vesszük alapul, hogy tavaly bajnok lett az IMSA WeatherTech –ben, az idei évet pedig rögtön egy Daytona 24 órás győzelemmel kezdte. Két ikonikus verseny – két győzelem a veterán Helio mérlege 2021-ben. De hogy kicsit jobban szemléltessem a dolgokat: A négyszeres győztes ugyebár 21. Indy500-át teljesítette, miközben a mögötte befutó Palou, akivel hatalmas harcban volt, 24 éves. A harmadik helyezett Pagenaud (szintén Indy500 győztes) 37. életévében van, és gyűrte le a legvégén a 22 éves O’Ward-ot. Az ötödik helyezett Ed Carpenter, aki saját csapata autóját vezette, 40 éves és a 23 éves Ferruccit utasította maga mögé, úgy, hogy ez volt az idei harmadik versenye. De az első tízben ott volt még Montoya (46 éves) és Tony Kanaan (46 éves) is. A pole-ból induló Dixon (40 éves) és Rossi (29 éves) is a legrutinosabbakhoz tartoznak. Bár nekik óriási balszerencséjük volt az első sárga zászlóval (Rossi pech szériája egy külön történetet is megérne), hiszen ők is ott lehettek volna az elején. JPM külön említést is érdemel, hiszen ő a nem éppen dicsőséges 24. helyről rajtolt és verekedte fel magát a 9. helyig, ami hatalmas teljesítmény, nem hiába 2x Indy500 győztes a kolumbiai.

De hogy mit akarok ebből kihozni? Az IndyCarnak nagyon kellett ez a verseny, hiszen ez nem csak egy egyszerű ovál futam. Igazi autósport fiesta, ami megmutatja, hogy még mindig komoly potenciál van a sorozatban. Ráadásul végre megint tömött lelátók előtt harcolhattak az autósport egyik legáhítottabb trófeájáért. Viszont a versenyzői felhozatal, ha nem is látványosan, de egy picit mintha felhígult volna az utóbbi időben. Tudom, tudom. Itt van Herta, Palou, O’Ward, McLauglin és Veekay, akik közül bárki bajnok lehet a jövőben (bár igazából ezt én csak Hertában és O’Wardban látom egyelőre). Ezen kívül ne feledjük: ez egy ízig vérig észak-amerikai bajnokság,  viszont ha a hazai pilótákat nézzük, van egy kis gond. Az idei szezon ponttáblázatán azt látjuk, hogy a 37 versenyzőből 14 neve mellett van ott az USA zászlaja. Átlag életkoruk pedig 31,5 év és csak hárman vannak 25 év alattiak. Herta, Ferrucci és RC Enerson. De egyedül Herta az, aki állandó tagja az IndyCar mezőnyének. Még érdekesebb a helyzet, ha a Rookie kategóriát nézzük. McLauglin, Grosjean és Jimmie Johnson 27, 35 és 45 évesek (tudom, hogy Johnson egy élő NASCAR legenda, de akkor is ott az ’R’ betű a neve mellett). Valamint, ha elkezdjük böngészni, ki merre járt az alsóbb kategóriákban a mezőnyből, eléggé feltűnő, hogy sokan GP3/GP2/F3/F2/Super Formula múlttal rendelkeznek. Ami azt jelenti, hogy bizony az Indy Lights, aminek a tehetségek kinevelése lenne a feladat, nem éppen a legjobb úton halad. Egyszerűen nem képes ellátni a feladatát. A másik gond, hogy az előbb felsorolt kategóriákban sem feltétlenül az élmezőnyhöz tartoztak azok a pilóták, akik az IndyCarban kötöttek ki. Ezt a gondolatmenetet ha folytatjuk, két konzekvenciát is le tudunk vonni. Elsőként megállapíthatjuk, hogy az FIA nagyszerűen kiépítette az utánpótlást (bár koránt sem tökéletes), valamint, hogy az F1 tényleg minden idők egyik legerősebb mezőnyével rendelkezik évek óta, ezért méltán jár neki a királykategória kifejezés. Másrészről, sajnos az IndyCarnál valami nagyon félresiklott. A mezőny nemzetközi, de a fiatal generáció nagy része sajnos nem éri el azt a szintet, amiről határozottan azt lehetne mondani, hogy itt vannak a jövő nagy bajnokai . Míg, ha az F1-et nézzük, ott van Verstappen, Russell, Norris, Leclerc, és olyan pilótáknak nem jutott vagy jut hely, mint da Costa, de Vries vagy Ilott. Persze nem azt akarom ezzel mondani, hogy az F1-ben minden szép és jó. Sőt! Van jó pár dolog, amin változtatni kellene minél hamarabb, és akár az IndyCarból is lehetne ihletet meríteni néhány témakörben. De az biztos, hogy az utánpótlás borzalmasan erős. Mindeközben a tengerentúlon van egy egész jó mezőny, de nagyon rosszul működő utánpótlás. A nézőkért folytatott harc úgy tűnik végleg elveszett a NASCAR-ral szemben, az ovál pályákért pedig jelenleg is küzdenek, egyelőre nem sok sikerrel.

Castroneves csattanós pofont adott a fiataloknak negyedik győzelmével. Miközben Scott Dixon 6x bajnok és címvédő az IndyCarban, a 7x bajnok Rossi(42) és a 6x bajnok Marquez(28) ott van a MotoGP-ben, a hétszeres bajnok Johnson csak azért nincs a NASCAR-ban, mert átnyergelt az IndyCarba és a 7x bajnok Hamilton(36) címvédő az F1-ben. A WEC tavalyi szezonjában a Toyota LMP1-es két autójának 3-3 fős állandó legénységének átlag életkora 33,6 év volt, a DTM legutóbbi két évének bajoka, René Rest 34 éves. A WTCR-ben Ehrlacher a fiatal generációhoz tartozik a maga 24 évével, viszont még mindig a Michelisz(36)-Tarquini(59) számít a legerősebb párosnak. És a sort még lehetne folytatni. Bizony tényleg elmondható: fantasztikus korban élünk, hogy ezeket az sportembereket látjuk vezetni hétről hétre és a fiataloknak fel kötni azt a bizonyos alsóneműt. Az IndyCarnak meg ideje elgondolkodni az utánpótlás megreformálásán. Ahogy az F1 és az FIA is átvehetne néhány ötletet a tengerentúlról, úgy Penske-ék is meríthetnének az F1 nevelőszériáinak a felépítéséből.