Ha az elmúlt pár idényre gondolok, meglehetősen kevés pozitív hír ugrik be a Williams kapcsán, múlt hétről viszont pont akadt egy. Simon Roberts, a brit istálló nemrég kinevezett csapatfőnöke bejelentette, hogy nem bírálják felül a csapat korábbi döntését, azaz jövőre is náluk versenyez George Russell. Aki nem mellesleg az elmúlt két év egyik, hanem “a” legmeghatározóbb erősítés a Williams háza táján. Ezt jól jelzi, hogy a brit pilóta Imolában immár zsinórban 34 időmérőn verte el éppen aktuális csapattársát, legyen az Robert Kubica vagy épp Nicholas Latifi.

Hogy kontextusba helyezzük ezt a számot, elég csak megemlíteni az e tekintetben (is) eminens Michael Schumacher rekordját, aki – korán megvillantva tehetségét – 1992-95 között zsinórban 56-szor verte a csapattársát a kvalifikációkon. Russell ennek a statisztikának közelíti immár a 60%-át úgy, hogy közben lehagyta már Fernando Alonso rekordját is (26-0 zsinórban, de a spanyol a visszatérésével ezt még növelheti). A hab a tortán, hogy ez egyúttal Russell karrierje első 34 időmérőjét is jelenti, azaz Mr. Saturday egyelőre veretlen szombaton az F1-ben.

Üröm az örömben, hogy Russell teljesítményét jelenleg kizárólag csapattársához érdemes csak nézni, tekintve a Williams pocsék – ám tavalyhoz képest lényegében javuló – teljesítményét. És ezzel el is érkeztünk a Russell probléma gyökeréhez: vajon mennyire jó George Russell valójában? Mennyire nehezíti tehetségének kibontakozását a Williams lassúsága? Illetve, bár ez a kérdés elsőre talán furcsa lesz: mennyire segíti? Ezekre a kérdésekre próbálok választ adni az alábbiakban.

Először is szögezzük le: a siker receptje az F1-ben jóval több annál, mint gyorsnak lenni. Természetesen a tempó lényeges, hiszen a gyorsaságot elég nehéz már a mezőny tagjaként “megtalálni”; a király kategória közege egyébként sem a türelmességéről híres. De a gyorsaság mellett szintén fontos tényező még a mentális erő (ennek jelentőségét a Bottas rajongók jól ismerhetik), a konzisztencia, valamint a helyzetfelismerés, ami jelenthet akár megfelelő helyezkedést a rajtnál, jól felvett pozíciót előzés előtt vagy védekezés közben, vagy épp a váratlan helyzetek megfelelő lereagálását. Ez utóbbihoz messze nem elég a jó reflex, hiszen az csak a gyors reakciót segíti elő, de a kulcs sokkal inkább az ösztön szinten vagy tapasztalat útján kialakuló intuíció, amivel előre megsejthető egy kialakuló szituáció, még a kialakulás előtt.

Russell lehengerlő időmérős teljesítménye elsősorban azt jelzi, hogy a nyers gyorsasága mindenképpen adott, ráadásul képes konzisztensen hozni gyors egykörös tempót. A folyamatosan jó időmérős helyezés jelezhetne még átlag feletti mentális erőt is, hiszen a jelenlegi időmérős rendszer rákfenéje az, hogy a megfelelő pillanatban kell odatenni a legjobb köridőt, hiszen a pálya folyamatosan gyorsul, ugyanakkor az időmérős szakaszok (Q1, Q2, Q3) miatt az időzítés is kritikus: egy rossz pillanatban összehozott jó kör (pl. Q1 eleje) nem sokkal ér többet egy jó pillanatban összerakott rossz körnél (pl. Q1 vége). Ez pedig komoly terhet ró a pilótákra, hiszen nem elég gyorsnak lenni – jókor kell gyorsnak lenni.

Russell helyzete azonban különleges. Elsősorban azért, mert a Williamstől senki sem vár erős időmérős teljesítményt. Ha Russell jól szerepel és bejut a Q2-be, akkor azt általában a feltörekvő ifjú számlájára írjuk, teljes joggal, látva a Williams elmúlt időszakbeli vergődését és a tényt, hogy Latifinek ez általában nem jön össze. Ha viszont Russell nem szerepel jól és kiesik a Q1-ben, azt hajlamosak vagyunk az autó számlájára írni. Ami szintén jogos a fentiek miatt, de egyúttal egy igencsak kellemes pszichológiai helyzetet eredményez. Leginkább a tizenegyes hárításra készülő kapushoz lehetne hasonlítani: ha sikerül, bravúr, ha viszont nem sikerül, általában senki sem a kapus hibájának könyveli a gólt. Ez pedig pont ugyanaz a lélektani előny, amivel Russell – főként a gyorsasága miatt – rendszeresen él, és jut be a Q2-be.

A fentiek miatt továbbra is csak annyit tudunk Russellről, hogy az időmérőn gyors és konzisztens, de vajon mi a helyzet a versenyen mutatott mentális erővel, konzisztenciával és helyzetfelismeréssel?

Ami a mentális erőt illeti, két aspektusban mutatkozhat meg, ha egy pilóta fejben a topon van: 1) nyomás alatt mennyiszer hibázik, 2) mennyire tud hiba nélkül mást nyomás alá helyezni. A gond csak az, hogy Russell Williamse a futamon egyszerűen nem elég erős ahhoz, hogy ezt lemérhessük, hiszen ritkán kerül érdemben üldöző vagy üldözött szerepkörbe. Így viszont csak egy dolog marad, amiből kiindulhatunk: mennyire remeg meg Russell egy komoly eredmény árnyékában.

Ez egyelőre nem tartozik Russell erősségei közé, már legalábbis, ami az F1-et illeti. A 2018-as F2-es szezonban az utolsó 6 futamból 3-at megnyert, további négyszer pedig 4. lett, ami azt sugallja, Russell igenis képes kulcs pillanatokban koncentráltnak maradni. Ugyanakkor, az F1 egyértelműen többet kíván a pilótáktól, egy merőben más innerciarendszer, ahol a hullámhegyek és a hullámvölgyek amplitúdója is nagyobb, ezáltal a teljesítmény kényszer is jóval erősebb.

Bár az első szezonjában Russell szinte mindent elért, amit Williams pilótaként elérhetett, mégis, a csapat egyetlen pontját Robert Kubica szerezte. Feltételezhetően Russellt jelentősen frusztrálja, hogy jó teljesítmény ide vagy oda, még mindig nem szerzett pontot, tehát egy esetleges pontszerzésre alighanem komoly eredményként tekint. Amire épp Imolában nyílt volna lehetősége, de a lehetőség kapujában megremegett, és a biztonsági autós fázis alatt a falban kötött ki. Ami ráadásul nem is az első hibája volt idén: a Stájer Nagydíjon szintén jó pozícióból, a 11. helyről kvalifikálva hibázott a verseny elején, kiszélesítve a 6-os kanyart, ami miatt végül kénytelen volt visszasorolni a mezőny végébe.

Úgy fest tehát, hogy a mentális erőt tekintve bőven van még tér a fejlődésre Russellnek, a kérdés csupán az, hogy a Williams-e az ideális csapat ehhez, tekintve, hogy milyen kevés éles küzdelemben tud részt venni. Ami a versenyen mutatott konzisztenciát illeti, épp a hibák miatt kevésbé meggyőző Russell a vasárnapokon mint tavaly. Latifi eddig 2x tudta megverni (6-2 azokon a futamokon, ahol mindketten célba értek), ami pontosan annyi, amennyit Kubica tavaly egész szezonjában tudott csak felmutatni. Ez egyfelől dicséri a kanadait, másfelől jelzi Russellnek, hogy bár szombaton sokkal gyorsabb csapattársánál, a futamokra határozottan szűkül az olló.

Az utolsó hátralévő faktor a helyzetfelismerés. Ez az az aspektusa a sportnak, ami megmagyarázza, hogy miként szerezhetett Kubica pontot tavaly, miközben szinte minden versenyen a mezőny legvégén poroszkált. A tavaly káoszba forduló Német Nagydíjhoz hasonló futamokon az ösztön szintű “futam olvasás” (ami megvan például Strollnak) vagy a tapasztalattal elsajátított “futam menedzselés” (lásd Kubica) segít a káosz kárvallottjából a káosz haszonélvezőjévé válni. Az elmúlt évtizedekből mind a két képesség csillogására jó néhány példa adódott: így lehetett mondjuk Mark Webber egy Minardival 5. élete első futamán még 2002-ben, másrészről évek felhalmozott tapasztalata révén Jenson Button is előszeretettel egerészte magát előrébb a “káosz csak egy létra” vallás gyakorló híveként.

Russell kapcsán sok mindent még nem lehetett leszűrni az elmúlt évekből ezen a téren, de adódott egy apró, de jelentős momentum az idei szezonban, ami mindenképpen biztató a fiatal tehetség jövőjére nézve. Az emlékezetes, Pierre Gasly sikerét hozó Monzai futamon ugyanis, kizárólag George Russell szúrta ki a pilóták közül, hogy a boxot lezárták, és pont ez a helyzetfelismerés szükséges a brit ifjoncnak, hogy a jövőben profitálhasson a váratlan helyzetekből.

És ha Russellről van szó, nem lehet szó nélkül elmenni a jelleme mellett sem. Már önmagában Russell alázata és a munkához való hozzáállása is példaértékű (amit jól jelez az elkövetett hibák után tanúsított roppant szimpatikus magatartása is a csapat felé), de a fiatal brit emberileg is a legfelső polcon van. A minap a kiebrudalt Grosjeant vigasztalta – egyedüliként a mezőnyből – ami nem kevés empátiáról tesz tanúbizonyságot, emellett pedig tavaly óta soha egyetlen szóval sem korholta versenyen az egyébként arra teljes mértékben rászolgáló Williams csomagját. Azt gondolnánk, ez alap, de az Alonso – Honda csörte vagy épp Magnussen Haasra vonatkozó kifakadása a közelmúltból bőven bizonyítja, hogy korántsem az.

De akkor végül is mennyire jó pilóta Russell valójában?

A Williamsben szerepelni egyszerre áldás és átok: áldás, mert kellemes lélektani helyzetből lehet bizonyítani, átok, mert a gyenge versenytempó összenyomja a csapattársak közötti különbségeket. Hogy mennyire felnagyítja a pilóták közötti differenciát az erősebb tempó, arra kiváló példa a Williams idei előrelépése az időmérőkön.

Russell idén és tavaly is egyaránt átlagosan 6 tizedet vert a csapattársára időmérőkön. 2019-ben így átlagosan kicsivel több, mint 1 pozícióval indulhatott előbbről, mint Kubica (Russell: 18.5, Kubica: 19.7), idén viszont már 2,5 pozícióval startolt közelebb a rajtrács elejéhez, mint Latifi (Russell: 15.3, Latifi: 18.8). Pedig a csapattárs ugyanakkora hátrányban van hozzáképest idén is, mint tavaly.

Hasonló a képlet a versenyen is: Russell verseny teljesítményét azért nehéz megítélni, mert a Williams versenytempója keveset javult tavalyhoz képest. Így hiába indul a brit majdnem 3 pozícióval előrébbről, a versenyeken átlagosan csak fél hellyel végez előrébb, mint tavaly (15.3 vs. 15.7).

Tehát lényegében majdnem ugyanott fejezi be a futamokat mint egy éve, csak most nem szerez pozíciókat a futamokon. Csapattársának ez kevésbé probléma, hiszen gyengébb időmérős teljesítménnyel könnyebb pozíciókat szerezni, ami meg is látszik kettejük első körein: Latifi eddig 19 pozíciót javított idén, Russell viszont nullát.

Ráadásul van még egy aspektusa a gyenge csapat teljesítménynek: a pilóták kimagasló teljesítménye sem hoz pontot a konyhára, dobogót pedig pláne. Ha összevetjük például Michael Schumacher 1992-es teljesítményét csapattársával, Martin Brundle-lel, akkor azt látjuk, hogy azokon a futamokon, amelyeket mindketten befejeztek, Schumacher 4-3-ra verte Brundle-t, ami minimális fölényt sugall csak. Ha viszont megnézzük a pontjaik számát (53 vs. 38), a különbség máris nyilvánvalóbbá válik, pláne akkor, ha pedig figyelembe vesszük a dobogók és győzelmek számát (8 vs. 5 illetve 1 vs. 0). Ez az az összevetés, ami egy gyenge kocsiban Russellnek egyszerűen nem adatik meg.

Szerencsénkre viszont nem George Russell volt az egyetlen tehetség, aki gyenge kocsiban kezdte meg a karrierjét. 2001-ben Fernando Alonso, 2002-ben Mark Webber egyaránt a gyengécske Minardiban kezdték pályafutásukat, és bár akkoriban igencsak más szelek fújtak az F1 paddockjában, érdemes összehasonlítani az ő teljesítményüket Russelléval.

Az első befejezett szezonjuk alapján több következtetés is leszűrhető:

Elsőként, bár Russell nem ver annyit időmérőkön csapattársaira, mint tette azt Alonso vagy Webber, velük egyszintű, lehengerlő magabiztossággal dominálja a csapattársát. Az első szezonjában Russell a futamokon is magabiztos volt, igaz, ő az egyetlen, aki kevesebb pontot gyűjtött a csapattársánál ebben az összehasonlításban. Mindazonáltal Alonso első szezonban gyűjtött 0 pontja jól mutatja, hogy pontszerzés nélkül is lehet meggyőző egy pilóta.

Másodszor, Russell átlagos pozíciója ugyan elmarad Alonsoétól és Webberétől, ennek viszont elsődlegesen az az oka, hogy a 2000-es évek elején jóval több volt az átlagos kiesők száma futamonként, ezáltal könnyebb volt előkelőbb pozíciókat fogni a “túlélőknek”.

A második szezonjában mind Alonso mind pedig Webber előrébb tudott lépni, a spanyol egy évet kihagyva, 2003-ban a Renaultra cserélte le a Minardit, Webber pedig a Jaguárhoz igazolt. A Renault ekkor már futam győzelemre képes, a középmezőny tetején / élmezőny alján található csapat volt, a Jaguár pedig egy klasszikus középcsapat benyomását keltette. Ennek megfelelően, Alonso és Webber vonatkozó számai is javultak:

Jól látható, hogy az erősebb csapatokban Alonso és Webber erősebb csapattársakkal találták szemben magukat, így előnyük és dominanciájuk is csökkent, cserébe jóval több pontot tudtak gyűjteni, mint korábban. Első évükben mindketten jelentős fölénnyel nyerték a pontokért vívott házon belüli csatát is.

Eközben Russell, bár továbbra is ugyanúgy dominálja az időmérőket, és a futamokon is meggyőző összességében, átlagos pozíciója nem változott. Lényegében nem szembesül újabb kihívásokkal, hiszen nem küzdhet pontokért és átlagosan ott fejezi be a futamot, ahol elkezdi. És továbbra sincs pontja.

Ezzel együtt, Russellnek még olyan összevetés esetében sincs szégyenkeznivalója, ahol az elmúlt 2 évtized két meghatározó pilótája az etalon. Ez jól mutatja a britben rejtőző potenciált, de azt is, hogy míg a viszonyításként szolgáló Alonsonak és Webbernek sikerült évről évre, lépésről lépésre fejlődnie és új leckéket megtanulnia, Russell jelenleg egy helyben toporog.

Szóval Russell készen áll egy top csapat ülésére?

Az eddig látottak alapján még bőven van tér a fejlődésre, így félő, hogy egy top csapatnál hamarabb kiütköznének a gyengeségei, minthogy azokra hatékonyan reagálni tudna. Egy Hamilton / Verstappen szintű ellenfél alighanem egyből húsbavágóan világítana rá Russell jelenlegi gyengeségeire, ami az F1 türelmetlen és szeszélyes közegét ismerve félő, hogy hamar a visszájára fordítaná a Russell- jelenséget. Elég csak Gasly vagy Albon helyzetére gondolni az elmúlt 1,5 évből.

Ahogyan egy pallérozódó fiatal focista sem ül le a Real Madrid kispadjára padot melegíteni, ahogy Alonsonak és Webbernek is egy fejlődő (?) középcsapat jelentette a következő állomást, úgy Russellnek is egy középcsapat jelentené az ideális következő megmászandó lépcsőfokot, ahol folyamatosan pontokért harcolva kamatoztathatná gyorsaságát, intelligenciáját, szemfülességét.

Ne feledjük: az F1 első sorban a pénzről szól, Russell mögött viszont nem állnak szponzorok. Az ő ajánlólevelét a tehetsége jelenti, ami viszont további pallérozás nélkül idővel elvesztheti a csillogását. Éppen ezért kiemelten fontos, hogy jövőre egy versenyképes csomagot kapjon a Williamstől, ellenkező esetben Russellnek nagyon gyorsan találnia kell magának egy olyan középcsapatot, ahol folytathatja a tanulást. Képességei alapján már ma is megérdemelné.

Írta: Csabai Donát